Szocreál beton: az emlékezés anyaga?

A hetvenes évek Magyarországán a beton nemcsak építőanyag volt, hanem az állami jelenlét szimbóluma is. A panelházak, aluljárók, irodakomplexumok és ipari csarnokok monoton szürkesége egyfajta vizuális rendszerré vált, egy olyan világé, amely egyszerre jelentett otthont, munkát és kontrollt. Ma, amikor a múlt építészeti lenyomataival újra meg újra szembesülünk, jogosan merül fel a kérdés: mit kezdünk ezzel az örökséggel?

A szocreál és a beton – a rendszer esztétikája

A szocialista realista építészet első hulláma még a monumentális, historizáló stílust képviselte, de a hatvanas-hetvenes évektől egyre inkább a funkcionalitás vált meghatározóvá. A beton ideálisan illeszkedett ebbe az elképzelésbe: olcsó, gyorsan gyártható, jól formálható. A tömeges lakásépítés céljait tökéletesen szolgálta.

A panelházak tipizált elemei, a gyárépületek hatalmas rácsostartói, az aluljárók „kiégethetetlen” hidege – mind ugyanannak az építőanyagnak a különböző arca. A beton ridegsége nem volt véletlen: a hatalom a praktikumra, nem az esztétikára törekedett. Az anyag szimbolikus is lett – az egyéni ízlés, a természetesség és a melegség ellentéte.

Emlékezet és identitás – hogyan nézünk ma ezekre az épületekre?

A mai városi terekben a szocreál beton jelenléte megkerülhetetlen. Sok esetben romlásnak indult szerkezetekről, málladozó homlokzatokról beszélünk, máskor épp a túlélésük, időállóságuk döbbent meg. Egyes városrészek ikonikus elemei lettek a panelrengetegek, vagy épp a brutalista stílusú művelődési házak.

Újjáértelmezés vagy eltüntetés?

Az elmúlt években új szemlélet kezd kibontakozni. A szocreál örökséget nem feltétlenül kell elbontani, hanem újra lehet értelmezni. Felújított panelhomlokzatok, átalakított aluljárók, ipari műemlékké nyilvánított gyárcsarnokok – ezek mind azt jelzik, hogy a beton nemcsak múlt, hanem új kontextusba helyezhető érték is lehet.

Designerek, építészek, városkutatók keresik az egyensúlyt: hogyan lehet az emlékezetet megőrizni úgy, hogy közben esztétikai és funkcionális új jelentéseket is kapjon az anyag. A beton tehát már nem csupán a rendszer hű szolgája, hanem az emlékezés – és talán az újraértelmezett identitás – médiuma is.